1. rész

A nevem Samantha Uley. 18 éves vagyok, és La Pushban élek a családommal. 170 cm magas vagyok, hosszú derékigérő hullámos barna hajam van, és zöld szemem. A szüleim Emily , és Sam Uley. Őket 12 éves koromban elvesztettem. Apámat lelőtték, édesanyámat tüdőgyulladás vitte el. Röviden a családomról. Kaptam egy "gondozót" akit Jacob Blacknek hívnak. 20 éves, 190 cm magas, rövid fekete haja van, és barna szemei. Rozsdabarna bőréhez vakítófehér fogak dukálnak. Így elmondva nagyon jól hangzik tudom. Hihetettlenül szexi, ha lehet ilyet mondani egy rokonról, de tényleg így van. Életnagyságban sem semmi a srác. De hát családtag sajnos mégha nem is vérszerinti :(. Aztán ott vannak a fiúk. Paul, Jared, Quil, és Embry. Őket nem jellemezném. Hasonlóan jóképűek mint Jacob. Van egy "fiam" Seth. Amióta a szüleit elveszítette velem lakik Jakehez hasonlóan. Van egy nővére Leah, aki nem igazán foglalkozik Sethel, amióta nálam van. Mindössze 10 éves. Nagyon igényli a szeretet, amit megpróbálok megadni neki, persze ami tőlem kitelik. Anyuék halála óta Jake, és az apja, Billy törődik velem. Billy, a nagyapám, mindenben mellettem van, és az időm nagy részét vele töltöttem amíg kicsi voltam. Jake iskolába járt, és utána nem volt "ideje" velem foglalkozni. A hétvégéken viszont mindig velem volt. Persze azóta sok minden történt, amiket már csak mesélés következményeképp tudok. Nem nagyon emléxem a gyerekkoromra. Azt viszont pontosan tudom, saját tapasztalatból h kiskorom nagy részét hatalmas farkasok közt töltöttem, de sosem féltem. Volt közöttük egy kedvencem. Vörösesbarna bundája volt, a szőre puha, bársonyos volt. Én a házunknál ültem a fűben, és néztem az erdőbe, h mikor látom meg. Nem sokat kellett várnom, és mindig megjelent. Üdvözlés képpen az orrával elkezdett bökdösni, aztán néha-néha ha olyanja volt akkor arcon nyalt. Nem sok mindent tudtunk csinálni, révén h farkas volt, de a vele töltött időket nagyon élveztem. Még most is, h felnőttem kiültem néha a fűbe, és vártam. De sosem jött elő. Anyuék halála óta sosem láttam többet. Még a temetés napján hallottam a hangját, aztán örökre elhallgatott. A fiúk mindig azzal piszkáltak, h beleszerettem egy farkasba. Ez persze butaság volt, hiszen egy ember nem lehet szerelmes egy állatba. De nagyon ragaszkodtam hozzá. Ami bántotta a lelkemet azt mindig neki mondtam el, ő meg mintha értené, bólogatott vagy morgott, esetleg vakkantott. Mindig tudta mire van szükségem. Ha szomorú voltam, akkor a hátán ültem, öleltem a nyakát, az egyik kezemmel a füle tövét vakargattam, ő pedig ott feküdt "alattam", és "dorombolt". Ha jó kedvem volt, akkor is a hátán voltam, de olyankor száguldoztunk az erdőben. Anyuék mindig aggódtak h megsebesülök, de nagyapám mindig biztosította őket, h nem esik bántódásom. Még most is így 6 évvel később, is borzasztóan hiányzik a közelsége. A melegsége. Ha fáztam ő megérezte, és átölelt vagy hozzámbújt. Meglepődtem de sosem morgott meg vagy vicsorgott rám. Tudta h ember vagyok, de sosem félt tőlem. Már az első találkozásunkkor is ő jött közelebb hozzám. Megszagolta a kezem aztán lefeküdt mellém, és várta h simogassam. Most is itt ülök az erdő szélén és várom. Tudom h nem jön el, de reménykedni még szabad...


Nola